Szerzők: Csider Tibor - Liszkai Sándor Magyar Testnevelési Egyetem, Budapest; Általános Iskola, Gyula

A sportedzésben és a mozgásterápiás gyakorlatban általában az izom mechanikai működését úgy ítélik meg, hogy az eredési-tapadási pontok mennyire közelednek egymáshoz. Úgy tűnik, ha ismerjük az eredési-tapadási pontokat és tisztában vagyunk azzal, hogy az izom átlépi a szóban forgó egytengelyű ízületet, akkor fontolgatás nélkül várhatjuk, hogy az izom összehúzódásával párhuzamosan az eredési-tapadási végpontok közelednek egymáshoz. Példaként állíthatjuk a közismert könyökhajlító /M. biceps brachii/ működését /1. ábra/.

Azonban ha a többtengelyű ízületben - amelyben az izom ugyancsak egy ízületet lép át - szemléljük a szóban forgó izom működését, akkor már meglepő működési eltéréseket észlelhetünk, mivel a várt izomkontrakciót a mozgás nem váltja ki. Ugyanis ilyenkor az izomműködés az egyik ízületi tengelyben végzett mozgása függ a másik tengelyhez viszonyított állásától. Ilyen például a többtengelyű ízületben elhelyezkedő M. deltoidus, amely abdukálja a kart vízszintesig, e helyzetben előre-hátra mozgatja, elülső része előre, a hátsó hátra rotálja a kart /2. ábra/. Ebből magyarázható az a tény, hogy a deltaizom izolált sérülése esetén például a kar felemelése oldalra fájdalmat okoz, de a fájdalmat alig érezzük ha előre emeljük a kart a fej fölé /3. ábra/.

A megítélés akkor válik nagyon bonyolulttá, ha az izom már nem egy, hanem két ízületet ugrik át és a nehézségeket tovább fokozza, ha, az ízület többtengelyű. Az esetek többségénél ilyen mechanikai folyamatokkal állunk szembe. Az emberi mozgás olyan változatos működési fázisokon halad át, amelyet csak hatalmas műszeres és matematikai apparátussal lehetne követni. Vegyük a legegyszerűbb emberi mozgást a járást, vagy

a sportosabb változatát, a futást. Az általános izommechanikában „nyílt láncú” működésnek nevezik a futásnál működő, antagonista viszonyban álló combfeszítőt /m. quadriceps/ és a comb hajlítóit /m. semitendinosus, m. semimembranosus, m. biceps femoris/. Ezek valóban antagonista viszonyban vannak egymással futás közben, de csak a lengő lábnál. Erről egyszerű tapintással is meggyőződhetünk: a comb hátsó részén a térd hajlításával párhuzamosan a térd-hajlítók összehúzódnak /4a .ábra/, míg a térd nyújtásával együtt a comb elülső oldalán lefutó négyfejű combizom fokozatosan kontrakcióba kerül /4b. ábra/, ugyanakkor a combhajlítók ellazulnak.

Merőben más a helyzet a földön támaszkodó, tehát rögzített helyzetben lévő lábnál. Itt nem tapasztalhatjuk az előbbi ritmikus feszítés-lazulás változást, vagyis az antagonista működés felfüggesztődik és helyette szinergista működést észlelünk. A földön támaszkodó láb hajlítói a térd nyújtását nem kísérik ellazulással, hanem segítenek a térd feszítésében és a térd mozgásirányban tartásában /5. ábra/.

A funkcionális anatómia című tankönyvben Szentágothai ezt a működési mechanikát „zárt láncú” -nak nevezi. Rámutat arra, hogy a sportmozgások rendkívüli gazdagsága miatt az antagonista működések az esetek jó részében felfüggesztődnek és az izomműködés mechanikája szokványos megfigyeléssel nehezen követhető. Felhívja a figyelmet arra is, hogy sportmozgások esetében a mechanikai alapelv, az izom két végpontjának közelítése is számos esetben nem teljesül.

Ezekből arra következtethetünk, hogy az ízületi tengelymozgások és az izomcsoportok mechanikai működésének összefüggései két belső és egy külső eredetű alapelv köré csoportosíthatók:

a / Egytengelyű az ízület, az ott eredő-tapadó izom egy ízületet lép át;

b/ az izom egy ízületet ível át, de az ízület többtengelyű. Sokkal bonyolultabb a helyzet, ha az izom kettő vagy több ízületet átlépve mozog a többtengelyű ízületben;

c/ végül a külső komponens: szabadon mozgó testrészről vagy rögzített, támaszkodó végtagról, testről van-e szó.

A legegyszerűbbnek tűnő sportmozgások is valójában bonyolult izommechanikai működést takarnak, mivel a három komponens közül egy vagy több - néha áttekinthetetlen összefüggésben - szabályozza az izmok működését.

A mozgásterápiában nagyon sokszor izoláltan kell erősíteni, mozgatni bénult, kontraktúrás izomcsoportokat. Ilyenkor megfontolandó nemcsak az ízületben kiváltható mozgás vektora, hanem a mozgásban résztvevő izmok viszonya az ízülethez is. Azt is át kell gondolni, a mozgást rögzített végtag, testrész mellett vagy szabadon tervezzük-e?

Vegyünk egy egyszerű, a sportgyakorlatban sokszor alkalmazott mozgást: fekvőtámaszban karhajlítást és -nyújtást. A mozgásban résztvevő legfontosabb izom a könyökhajlító /M. biceps brachii/. Erről az izomról azt írja a funkcionális anatómia: "a könyökízületet hajlítja, a pronált helyzetű alkart supinálja". Szabad működésben /nyílt láncban/ a könyök hajlítása közben az izom kontrakcióba kerül. Nyújtásnál az antagonistája, a háromfejű karizom lép működésbe és a könyökhajlító megnyúlik. Ha a mozgást rögzített végtag mellett - tehát a földön támaszkodva - hajtjuk végre, akkor azt tapasztaljuk, hogy a könyökhajlító izom nemcsak a könyök hajlítása közben, hanem a könyökök nyújtása alatt is megfeszülnek /6a. ábra/. Mi ennek a magyarázata? Az izom egy kötege az alkari fasciába is átsugárzik /a könyökizületet belülről átlépve/, és nyújtásnál a könyököt rögzíti a mozgásirányba /6b .ábra/.

Az izmok működésében különösen fontos szerepe van a főizmokat / agonista/ támogató segédizmoknak / sinergisták/. Különösen izombénulásoknál tapasztalhatjuk, hogy a működésre képtelen vagy elgyengült főizmok funkcióját átveszi a segédizom. A fiataloknál sűrűn előforduló hanyag tartás okát nemcsak a gyenge hátizomzat funkcionális elégtelenségében kell keresnünk. Az egyenes tartás fő komponensének az egyenes hátizmot /m. erector spinae/ tekintjük. A tapasztalatok azt mutatják, a törzs-hát izomzatának tartós terheléséhez nemcsak fejlett hátizmok, hanem olyan izomfűző szükséges, amelyben résztvesz a gluteus-iliopsoas izompár is. Ugyanis a m. gluteus felső harmada a fascia lumbodorsálisban haladva kapcsolatba lép a latissimus dorsival és közvetve részt vesz a törzs kiegyenesítésében. Lefelé a keresztcsont állását befolyásolja és az iliopsoassal együtt alakítja ki a medence optimális helyzetét.

Sőt, tovább haladva lefelé, a trochanter majorhoz is leágazik egy erős ínnel. A láb felé - fascia latán keresztül - a térd mozgását /feszítését/ is befolyásolja. Ebből a vázlatos leírásból is érezhető, hogy a törzs egyenes tartásához erős gluteus és a helyes tartáshoz a gluteus-iliopsoas izompár egyensúlya szükséges. Ebből következik: erős hátizomzatot, izomfűzőt csak a glutens-iliopsoas egyidejű erősítésével lehet kialakítani. A hanyag tartás okát nemcsak a gyenge hátizomzatban, hanem a belső-külső csípőizmok gyengeségében is keresnünk kell /8. ábra/.

A gyógytestnevelés mozgásanyagából egy jellegzetes példa segítségével illusztrálhatjuk az izommechanikai működésváltozatokat. A hátizom erősítésére gyakran használjuk a hasonfekvésben törzsemelés különböző módozatait. Ha a gyakorlásnál nem rögzítjük a lábakat, akkor a törzsemelést a m. erector spinae végzi /9. ábra/. Ha a végtagot a bordásfalhoz rögzítjük, és zsámolyon fekvéssel nehezítjük a helyzetet, akkor a m. erector spinae mellett a gluteus és a térdfeszítésben résztvevő izomrészletek is támasztó szerepet töltenek be /10. ábra/. Kezdőknél sokszor tapasztalhatunk a far és comb-hajlítókban izomlázat, holott elgondolásunk szerint csak a hátizom erősítésére számítottunk.

A funkcionális anatómiában elfogadott, hogy az izmok egyik legfontosabb feladata a test mozgatása és mellette egyes végtagok, testrészek rögzítése. Ilyenkor az antagonista izmok egyidejűleg kontrakcióba kerülnek. Ezt érzékeltettük a futómozgásban résztvevő "rögzített láb" példában. A "lengő lábnál" viszont a beidegzés fordított, amely megfelel a gerincvelői reflex működés-elveinek, vagyis a feszítő izom kontrakciója kiváltja a hajlító ellazulását. Tehát a rögzített /zárt láncú/ működés esetében az idegi működés is teljesen megváltozik, és ez váltja ki az antagonista izompár egyidejű összehúzódását.

Forrás: I. Országos sporttudományos kongresszus, I. kötet, 313-318. o., Budapest, 1989.