Minden pedagógus számára öröm, ha tanítványait valami újdonsággal meglepheti, foglalkozásait ezáltal örömtelibbé, változatosabbá, hatékonyabbá teheti.

Egy kedves kolléganőmnél voltunk óvodalátogatáson. Búcsúzáskor titokzatosan még a fülembe súgta: „Gyere, mutatok valamit. Tetszeni fog.” Ekkor hallottam először Magyar Gábor testnevelő kolléga által kifejlesztett komplex mozgás- és személyiségfejlesztő módszerről.

Igaz ugyan, hogy Ildikó csak igen röviden, de nagyon lelkesen mesélt erről a módszerről és a hozzátartozó eszközről. Szavai felkeltették az érdeklődésemet, s miután egy rögtönzött bemutatóval tovább csigázta kíváncsiságomat, arra gondoltam, hű de jó lenne nekünk is ilyenen az óvodába.. Első ránézésre látszott rajta, hogy olyan ember alkotta, aki ki is próbálta a gyermekek között, aki ügyelt arra, hogy tartós, biztonságos, könnyen kezelhető eszközt készítsen. Nem került sok fáradtságba, néhány telefon, idő-pontegyeztetés és Gábor jött, látott és győzött... Minket legalábbis meggyőzött, azon a májusi szombaton, amikor a kicsi, de barátságos tornateremben összegyűltünk nálunk az óvodában. Szerettük volna más kollégáknak is bemutatni. Legnagyobb örömünkre el is jöttek, nem sajnálva rá a pihenőnapjukat.
Szeretném most a kedves olvasóval megosztani egy kicsit a szombati élményeinket és azt a pár napos tapasztalatot, amit azóta már a gyerekek körében is átélhettem.

Izgatottan vártuk a bemutatót. Sokszor hallhattuk, hogy a tudományos felfedezések gyakran milyen véletleneken múltak. Nos, Gábor is a maga kedves, igen szerény modorában elmesélte nekünk azt a véletlent, ami az ő agytekervényeit évekkel ezelőtt beindította, majd létrehozta ezt az általa „Mozgáskottának” elkeresztelt módszert.

A gyakorlati munka előtt röviden ismertette eddigi eredményeit. Számos személyes élményével tette színesebbé előadását, mely elsősorban a gyerekek körében szerzett tapasztalatairól szólt.

A következő néhány gondolatot Gábortól idézném: „A módszer egy olyan tervszerű és hatékony eszközt kínál a pedagógusoknak, amely a kisgyermekkor testi és pszichológiai sajátosságaihoz alkalmazkodva játékos módon fejleszti a gyermekek testi és értelmi képességeit. Olyan módszert, amely tornaterem híján a csoportszobák átrendezésével is alkalmas arra, hogy a mozgás és a sport a mindennapok meghatározó élményévé váljon.

A Mozgáskotta Módszer átlépve a hagyományos sportági mozgásoktatás korlátain, nem csupán a mozgások térbeli és időbeli szerkezetére, a teljesítményekre koncentrál. Ebben a programban a foglalkozások miliője és a mozgásos tevékenység ugyanolyan hangsúllyal szerepel, mint maga a konkrét mozgásteljesítmény. A módszer gyakorlatában az érzelmek, az ismeretek, a figyelem, a gondolkodás, az emlékezet, mint a mozgásos tevékenység pszichológiai alapjai legalább akkora jelentőséggel bírnak, mint maga a kivitel.” Folytathatnám tovább Gábor szavaival, de talán meggyőzőbb most a cikkben az, hogy röviden leírom azokat az első élményeket, amelyeket akkor szereztünk, amikor alkalmunk volt kipróbálni az eszközt.

Egy zsámolynagyságú görgős ládikából kerültek elő először a nagy négyzet alakú falapok, melyek kellemes filc borításán a gyermeki élményvilághoz és fantáziához közel álló szimbólumok voltak. Nyuszik, mackók, mókusok, békák, cintányérozó bohócok ,lábnyomok és még sok minden más is. Egy speciális, nem csúszós szőnyegre Gábor fergeteges gyorsasággal rakta le egymás után a lapokat. A talpnyomok formáját szemlélve rögtön rájöttünk, hogy melyik lehet a bal és melyik a jobb lábnak megfelelő lapocska. Egyszerű feladattal kezdtük, ahogyan azt a munkánk során oly sokszor mi is tesszük. A megfelelő talpnyomra kellett rálépni. Ez nem is olyan bonyolult, gondoltuk. Sikerélménnyel duzzadó kebellel lépegettünk. Igen ám, de folyamatosan nehezebbé vált a feladat. Kaptuk az utasításokat: „Most, a piros talpnyomokra erőteljesebben lépjetek rá! Tapsoljatok a kék színűeknél! Remek. A pirosaknál kettőt koppantsatok a lábatokkal, a kékeknél tapsoljatok!”
Ez már kezdett picit nehezedni és erősen kellett figyelnünk önmagunkra, s bizony a társunktól is függetleníteni kellett magunkat, aki előttünk illetve mögöttünk kopogott, tapsolt, ahogyan azt a feladat megkívánta.

Észre sem vettük, hogy a lapokon fehér pöttyök is vannak. Nosza, most úgy kellett a lépéseinket rendezni – természetesen megtartva az eddigi kopogást, dobogást, tapsot –, hogy még arra is figyelni kellett, hány pötty van a lapokon. Bizony , itt már számolni is kellett és természetesen jót mosolyogtunk egymáson, hogy ez nem is olyan könnyű feladat, hiszen néhányszor eltévesztettük. De sebaj, ettől fejlődünk mi is és majd a gyermek is!

Éppen kezdtünk örülni, hogy többszöri ismétlés után már egészen hibátlanul oldottuk meg a feladatot, amikor a talpnyomokat Gábor elforgatta különböző irányokba , s tett mellé egy szélforgóhoz hasonlatos ábrát, amire rálépve a megadott irányba forognunk is kellett. Volt alkalmunk a teret bejárnunk. őreztük, hogy ez már kezd nekünk felnőtteknek is komoly kihívássá válni.

Nem volt vége a lapoknak... Jöttek a békák, mókusok és a többiek. Mindegyikhez egy meghatározott statikus mozgás társult. Pl. a madár jelnél oldalsó középtartásba kellett emelni a kart, a békánál guggolótámasz helyzetét vettük fel. S ne felejtsük el azt sem, hogy közben folyamatos kéréseknek tettünk eleget. /tapsoljunk, dobogjunk, köszönjünk a különböző figuráknak, mondjuk a színeket, itt vagy ott emeljük a karunkat vagy a lábunkat stb./

Az már nem is merem mondani, hogy amikor a szőnyegre kerültek a kisebb és nagyobb dobogók, bizony a meglévő összes mozgáskoordinációnkra szükségünk volt. Béla volt az egyik legügyesebb óvóbácsi.
A gyakorlás eddigi szakaszában is érezhettük már, hogy bizony szükség van az állóképességünkre, az ügyességünkre, a figyelmünkre. Jó volt az, hogy nem sürgetett senkit Gábor. Egyéni tempóban hajthattuk végre a feladatokat. Ez a gyerekeknél is fontos dolog lesz majd.
Miközben egyre csak jöttek az újabb és újabb feladatok, már alig vártam a hétfőt, amikor a gyerekeknek is bemutathatom legújabb barátunkat. S közben a gondolatok is elárasztották a fejemet. Egyre több és több dolog jutott eszembe. Mit lehetne még kitalálni?

Hétfőn szépen berendezett teremmel vártam a gyerekeket. Az elmaradhatatlan bemelegítés után bemutattam a lapocskákat és természetesen szokásos „balesetvédelmi előadásomat” is megtartottam az eszközzel kapcsolatban. A gyerekek izgatottan nézték a lapocskákat. Mi is az egyszerűbb feladatokkal indítottunk. Kíméletlenül figyelmeztették társaikat, ha azt vették észre, hogy valamit elrontottak az egyszerű lépéseknél is. A többiről már nem is beszélve... Nagyon élvezték, hogy a babzsákokon-amiről eddig nem is esett szó-lévő állatfiguráknak köszönni kellett. Játéklehetőség is adódott azonnal. „Futás indulj! állj! A négylábúak törökülésbe le, tarkóratartással! /nem szabad elfelejteni itt sem a tartartásjavítást/”

Jó hangulatban telt el a foglalkozás további része. őrömmel láttam, hogy a gyerekek élvezik ezt a fajta új módszert, amit még tovább bővíthet a mi kreativitásunk.

Éreztem, hogy itt is többről van szó, mint mozgásról. Ez valóban egy komplex dolog, egy kincs, amivel a gyermekeknek pont azon képességeik fejlődnek ebben a meghatározó életkori szakaszban, amelyekre nagy szükségük lesz ahhoz, hogy helyt tudjanak állni az iskola első osztályaiban: megfelelő figyelemmel, fegyelemmel, türelemmel, beszédkészséggel, számolási alapfogalmakkal, testükön való tájékozódással, megfelelő izomrendszerrel stb-vel kell rendelkeznie minden kisdiáknak. Mi pedig, akik velük foglalkozunk tudjuk, hogy ez nem mindig adatik meg eredendően. Gáborral egyet értettünk abban, hogy nincs egyedül üdvözítő módszer. Ez is egy a sok közül, de méltán érdemes arra, hogy minél többen megismerjék.

Aki hallja, adja át! Érdemes.

Szeretettel:
Pektor Gabriella
tanító- gyógytestnevelő